2018 tavaszán futótűzként terjedt a hír a médiában, hogy ideiglenesen lezárják a turisták elől Thaiföld legnépszerűbb strandját, a Koh Phi Phi-n található Maya-öblöt. A festői szépségű partszakasz azután vált híressé, hogy itt forgatták a Leonardo di Caprio főszereplésével készült A part című filmet, ami aztán turisták özönét zúdította a szigetre. Idén már napi ötezer látogatónál járt az öböl, egészen addig, amíg az élővilág megálljt nem parancsolt: a fürdőzők testéről leolvadó napolaj ugyanis olyan mértékben károsította a part közelében lévő korallzátonyt, ami az intézkedés nélkül akár a pusztulásához is vezethet. Ahogy egyébként ez Thaiföld korallzátonyainak nagy részénél már meg is történt: míg egy évtizeddel ezelőtt a mintegy 240 km²-nyi zátonynak „csupán” 30%-a veszett oda, mostanra ez az arány a 80%-hoz közelít.
Nem éppen érintetlen természet
Márpedig ez jóval nagyobb gondot jelent annál, hogy a hely némileg veszíthet az esztétikájából. Ahogy arra nemrégiben a 444 is rámutatott, a korallok elengedhetetlen szerepet játszanak abban, hogy van-e friss, tiszta levegőnk: a légkörben lévő oxigén nagy része a tengerekből és az óceánból származik, az itteni élőlények nagy része pedig a korallzátonyokba tömörül. Amennyiben ezek eltűnnek, az oxigéntermelésben megkerülhetetlen fitoplanktonok is elpusztulnak.
Júniustól a Maya Bay négy hónapos regenerálódási időt kapott (igaz, ez pont az esős időszak, amikor amúgy is kevesebb a turista), és a tervek szerint a jövőben is maximum kétezer látogatót engedélyeznek a hatóságok, a szakemberek szerint a legjobb azonban az lenne, ha végleg kitiltanák a turistákat az öbölből. Erre viszont aligha van lehetőség, hiszen a turisták még így is az elsődleges bevételi forrást jelentik az ország gazdaságának.
A turizmus évi több mint 1,3 milliárd nemzetközi utazással kétségtelenül mindenhol rengeteget hoz a konyhára, a tömegessé váló népáradat viszont a pénze mellett a pusztítás nyomait is maga után hagyja.
Elég csak a növekvő légiforgalomra és a végtelen mennyiségű elégetett kerozinra gondolni – és ezzel máris beletenyereltünk a környezetszennyezés és a globális felmelegedés problémájába. A legfrissebb adatok szerint a világturizmus minden eddiginél nagyobb mértékben károsítja a klímát: a Sydneyi Egyetem kutatóinak jelentése szerint az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának 8%-áért felel a szektor. Ebben persze a teljes ellátórendszer, az étkezések is benne vannak, de az új szállodák és a kiváltságosoknak szóló, adrenalinbombának számító szórakozató elemek felhúzása is, amelyeknek a legtöbbször erdőirtással csinálnak helyet. És amiből aztán - különösen a fejlődő országok esetében - a helyiek sok esetben még mindig ritkán profitálnak.
Apropó, helyiek! Az Utas és holdvilág Mihálya még tényleg úgy érezhette, hogy Olaszországban elszökhet a hétköznapi élet konvenciói elől és romlatlanul élvezheti az idilli városkákat, ma azonban ez már jórészt tényleg csak fikció. Velence gyakorlatilag a tömegturizmus szinonimájává vált, ami szép lassan nem lesz más, mint egy csinos, ám élhetetlen, rohadó díszlet szelfibotokkal kergetőző hangyákkal. Míg a világháború idején Velencét még 175 ezren lakták, ma már alig 55 ezer lakosa van a városnak, akikre viszont évente több mint 28 millió turista jut.
Velencében nyáron lépni sem lehet a turistáktól
Hiába rajonganak a velenceiek a városukért, az szép lassan elnéptelenedik: fiatalokat már alig találni, nincs elég munkahely, az értelmiségiek kénytelenek pályát módosítani, a szálláshelyek miatt az albérletárak az egekben, a középületekből hotelek lesznek, így lehetetlenné vált az ügyintézés. De még csak arról sincs szó, hogy a helyiek legalább eladhatják a kemény munkával elkészített kézműves portékájukat. A legtöbb turista ugyanis letapad a Szent Márk tér – Rialto kereszteződésnél, ahol úgy függnek egymás után a kínai egyenkacatot áruló maszkos boltok, mint szőlőszemek a fürtön, távolabb pedig – azokra a helyekre, amelyeknek kevésbé magas a bérleti díja – nem merészkednek ki. És mielőtt azt hinnénk, hogy ez megint csak egyéni szocprobléma, tévedés, a tömeggyártásban készült szuveníreknek megvan a globális hatása: elvégre is azokat valahogy Velencébe kell szállítani – általában nem túl természetbarát módon.
De Velence nincs egyedül a problémájával, amikor arról panaszkodik, hogy mozdulni se lehet a turistáktól, vagy hogy a több ezer fős hajók felkavarják a lagúnák vizét, amitől jobban erodálódnak az épületek. Hasonló a helyzet Barcelonában, a Machu Pichunál vagy éppen Dubrovnikban, de említhetném Santorinit is, amely épp azzal került be legutóbb a hírekbe, hogy a keskeny hegyi utakon közlekedő szamarak nem bírják tovább a túlsúlyos turisták okozta terhelést.
Dubrovnik sem örül már annyira a Trónok harca keltette érdeklődésnek
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy az utazás iránti lelkesültségünknek hamarosan meglesz a böjtje. Világot látni persze nagyszerű dolog, és ha okosan csináljuk, tényleg szélesítheti a látókörünket, nyitottabbá és elfogadóbbá tehet, ami nem válna a világ kárára. Ehhez persze előbb az kell, hogy épp az utazási szokásainkban nyissunk és tudatosabb, fenntarthatóbb turizmusra álljunk át: vásároljunk helyi termelőtől, szálljunk meg kisebb B&B-kben, válasszunk olyan légitársaságot, amelyik odafigyel rá, hogy kisebb legyen a karbon lábnyoma – ilyen például a KLM -, vagy utazzunk vasúttal, és a rapid, instant élményeket adó utazások helyett álljunk át a hosszabb, lassúbb felfedezést nyújtó utakra – akár a főszezonon kívül. Mert bár a mondás szerint járt utat járatlanért el ne hagyj, nekünk is sokkal jobb, ha szelfibotok helyett a tájat látjuk.
