Mintha az idő itt megállt volna, valahol az 50-es, 60-as évek táján, hogy az ide érkező úgy érezze, egyenesen Matula bácsiékhoz jött vendégségbe, kevésbé testet-lelket edző tapasztalatokért, sokkal inkább a vidék háborítatlan csendjéért meg a nagyszüleink által ránk hagyományozott értékek szeretetéért.
Az én fejemben legalábbis valami hasonló gondolat körvonalazódik, miközben spontán vendéglátóimmal, Sárai Róbertékkel beszélgetek, kortyolgatom a mustomat és élvezem a gyönyörű balatoni panorámát meg a ház teraszának hűsét, amelynek emeletén épp délutáni sziesztájukat töltik az unokák.
Sáraiékkal egyébként nem ismertük egymást, de amint a kedves nyugdíjas pár meglátta, hogy fényképezővel a nyakamban közeledem, pár szó után, jó házigazdaként meginvitáltak, hogy kóstoljam meg a mustjukat. Nemrég szüreteltek, a pincében már érlelődik a bornak való – téli estéken jó lesz majd a családdal, barátokkal megiszogatni. Bevallom nekik, nem vagyok egy nagy borrajongó, de a must kiváló, s közben azt is elmesélem nekik, miért vagyok itt:amikor nemrég erre jártunk a kilátó miatt, egyből megragadott a csodás hegyi ösvény látványa, és megfogadtam, hogy hamarosan visszatérek, hogy gyalogosan is bejárjam a környéket. Sárai Róbert szerint érdemes lesz majd a Kékszalag idején is visszatérnem, amikor egyszerre akár 600 vitorlás hasítja a vizet – olyankor a legszebb a kilátás a hegyről. Közben kiderül, ők is veszprémiek, de amikor csak tehetik, lejönnek ide kikapcsolódni.
Megértem őket – alig 15 perc ide az út, de a hegyen egészen más világ köszönt ránk, még talán a paloznaki részhez képest is. A híres balatoni borteraszok hagyományt és modernitást ötvöző világához képest itt inkább a falvak bája érződik, ahol a házaknál nem azért rusztikus a dekoráció, mert most ez a trendi, hanem mert a nyaralók gazdái tényleg ebben a környezetben nőttek fel.
Igaz, egyre több a fiatal is, aki átmenetileg ide költözik. Mint az a hölgy és családja is, akiknek otthonán a kézzel festett Isten hozott felirat ragadja meg a figyelmem. Mint mondja, tipikus impulzusvásárlás volt a részükről a telek. Nem tervezték, de annyira beleszerettek a tájba, a hangulatba, hogy azonnal tudták, ide kell jönni, azóta pedig szinte minden idejüket itt töltik és folyamatosan csinosítgatják a házat.
Akárcsak a szomszédos porta idős házaspárja: házuk falán kis lámpás és agyagkancsó, az udvaron pedig csodásan megmunkált, kézzel festett kék pad, a nyári esték és beszélgetések tökéletes társa.
És valójában épp ez az, ami a hegyi ösvény vonzerejét adja: az apró kis zegzugok, a faágak közül kikukucskáló piros és zöld zsalugáteres házak, az elsőre talán bizarrul hangzó, mégis jól festő díszlet a palacsintasütőbe helyezett virágokkal meg az állatkoponyával, a lehajló fügefák és az öreg Porsche, a nyaraló udvaráról kiszűrődő vidám nevetés és táncolás zaja, a szőlőtőkék és a zsúpfedeles villa a Balatonnal, amiket csak akkor fedezhet fel igazán az ember, ha vállalja, hogy autó helyett gyalogosan győzi le az emelkedőket.
Merre menjünk pontosan? A 73-asról lefordulva fel a Veszprémi utcán, majd balra fordulva, a temető mellett végig a Csákány-hegyi utcán, aztán vissza a Kishegyi utcán, közben minden kis útra betérve.
