Szóló túrára menni soha nem volt annyira népszerű, mint manapság. Pedig a fogalom már a 19-20. század fordulóján is létezett – mi több, az utazók nem egyszer felnőtt gyermekeik kirepülése után még némi kalandra vágyó nők voltak –, ám a nagy világégések utáni konszolidáció jó időre meggyőzött bennünket arról, hogy utazni csakis társaságban illik. Egyedül maximum a magányos, társadalomba beilleszkedni képtelen egyedek vágnak neki az útnak.
A világ és a közvélekedés azóta viszont nagyot változott. Az egyedüllét ma már nem feltétlenül egyenlő a magánnyal, sokkal inkább a függetlenséggel, a társ nélküli utazás pedig nemcsak kényszerűségből fakadhat, hanem tudatos választás eredménye is lehet. Elvégre megvan az előnye annak, ha nem kell senkihez alkalmazkodni és teljesen a saját ízlésedre szabhatod az utazást. Cserébe ugyan a társaság nyújtotta fizikai és érzelmi biztonsági hálóról, a közös élmény okozta örömről le kell mondani, de adott esetben ebből is lehet előnyt kovácsolni. Mivel ilyenkor mindenért te felelsz, az érzékeid egészen kiélesednek: jobban odafigyelsz a környezetedre, nyitottabbá válsz a helyiek felé, így sokkal mélyebben élheted meg az utazást. Ráadásul a tudat, hogy minden szituációban képes vagy önállóan helyt állni, magabiztosságot ad.
Fotó: Unsplash/ Krisjanis Mezulis
Márpedig abban a korban, amikor az önfejlesztés az új jelszó, a szabadság pedig ismét egyre jobban felértékelődik, a szóló túra elég jó módnak tűnik utóbbi növelésére. Nem véletlen, hogy a bátorság (egyik) szinonimája is lassan ez lesz a 21. században. El mertél menni egyedül Japánba? Nahát, igazán belevaló vagy.
Persze, hatalmas a különbség a között, hogy az ember útitárs nélkül tölt el öt-hat napot Berlinben, mint hogy önmagában nekivág a Tátrában a Sas-útnak. Pedig egyre több példa akad ehhez hasonlóra is. Egyed Meli kalandjairól korábban már beszámoltunk, aki egy ízben öt hétig sátrazott a Lofoten-szigeteken, miközben soha előtte sátrat sem vert fel.
Illés Adorján neve azután lett ismert, hogy négy év alatt körbebiciklizte a Földet, ideje fele részében egyedül. A fent említett földrajztanár, Kinyó Zsolt pedig egyike azon honfitársainknak, aki teljesítette a Mexikóból induló, Kanadáig tartó, sivatagon és hegyeken át vezető Pasific Crest Trail 4279 km-es túraútvonalát. És a sor még folytatható lenne, hiszen a szóló kalandtúrák trendje egyre növekszik.
Nem csoda, hiszen egy ilyen túra a maga módján igazi prémium élmény. De embert próbáló kihívás is, testileg-lelkileg egyaránt. 4300 km legyalogolása közben elkopik némi bőr, még a legjobb cipő is feltöri a lábat, az 50 fokos sivatagban a 28 kilós hátizsák cipelése pedig komoly gyötrelem. Itt nincs menekvés a zord időjárás elől, de a lelket marcangoló démonok elől sem. Muszáj szembenézned velük, különben legyűrnek. Hihetetlen szélsőségeket élhetsz meg egyik pillanatról a másikra, az eufóriától a teljes összeomlásig.
Fejben iszonyatosan erősnek kell lenni ezekhez az utakhoz, hiszen ha nem figyelsz oda, vagy nem vagy elég kitartó, egy rossz döntés az életedbe is kerülhet. Kinyó Zsolt szerint kicsit őrültnek és aszkétának kell lenni ahhoz, hogy az ember belevágjon ilyesmibe.
Mégis, valami hajt bennünket. Elkényelmesedett, élvhajhász, rohanó világunkban éhezünk a kihívásokra, a határaink feszegetésére és a valódira. Érezni akarjuk az adrenalin lüktetését a vérünkben, a szívünk pumpálását, az izmok kemény munkáját, azt a részegítő pillanatot, amikor a lehetetlen lehetségessé válik.
Azt, hogy igazi emberek vagyunk és nem robotok, akik nyolc órát ülnek egy irodában, majd hazamennek, megvacsoráznak, Netflixet néznek, lefekszenek, és másnap újra visszaugranak a mókuskerékbe. Mert ha a hétköznapi szóló túrára azt mondtuk, merősít, akkor ez itt hatványozottan igaz: ha le tudsz gyalogolni 2000 km-t, akkor rájössz, tulajdonképpen bármire képes vagy. Akár hegyeket is mozgatni.
